_ _ _ _ _
Molnár
T. Eszter új regényében mindannyiunk napjai meg vannak számozva
„Többen is
hangsúlyozták már azt, hogy 2017 a disztópiák éve”,[1] írja Balajthy Ágnes a
KULTér.hu egyik könyvajánló cikkében, és egyet kell vele értenem, hiszen
Margaret Atwood A Szolgálólány Meséje
című könyvének sorozatként való adaptációja rendkívül nagy sikert aratott,
ezzel a könyvet is újra a best-seller listák élére emelve. De nem csak a
kanadai írónő regénye került fel a polcra, az utóbbi két évben híressé vált
disztópiák közé tartozik a Velünk Van Az
Erő Naomi Aldermantól, a már fordítás alatt lévő American War Omar El Akkadtól (2017) és a Void Star Zachary Masontől (2016)[2] Molnár T. Eszter kötete, A számozottak, szintén egy antiutópikus
világot tár az olvasó elé, csakhogy az a világ nem más, mint Magyarország egy
nem is olyan messzi jövőben. A kötet tizenkét novellából áll, de kisebb elemek,
hol a háttér, hol a szereplők nevei, összekötik a cselekményeket. A történet
egy szóban a túlélésről szól, és annak szinte lehetetlen körülményeiről.
„Megpróbált visszaemlékezni, mikor látott
utoljára barackot. Olyan észrevétlenül adta meg magát a nélkülözésnek, hogy
alig tudta meghatározni a fokozatokat, melyek mentén egyre nehezebbé vált az
élet.”[3] Az első novella már
rávezeti az olvasót arra, hogy valami nincsen rendben, a világ drasztikusan
megváltozott: lassan és mindenki szeme láttára. A tehetetlenség, amelyet a
szereplők átélnek, miután szembe kell nézniük az új világgal, hátborzongató.
„Hülye vagy. Semmi sem történik velünk, Kata. Semmi, érted? Minden másokkal
történik. Ezt jegyezd meg.” (13) Iván, egy a néhány szereplő közül, aki
visszatér különböző novellákban. Füvezéssel enyhíti a fájdalmat, ugyanis az a
munkája, hogy a határon fegyverrel állítsa meg a menekülő embertömegeket.
Olyasmi, amit sosem visz haza, valami, aminek a fájdalmát kizárólag a
tagadással tudja feldolgozni. Nem ő az egyetlen. Van, aki iszik, van, aki csak
a testi örömökkel enyhíti a fájdalmat, és olyan is, aki az érzéseit papírra
veti, aztán rögvest tűzbe dobja. A külső narrátor bevezet minket a szereplők
gondolataiba, de mindig megtart egyfajta távolságot, mintha lenne olyan, amire
gondolni sem szabad. Az író így a szereplőket megfosztja a remény
lehetőségétől.
Molnár T. Eszter
legnagyobb fegyvere az egyszerűség. Villanásnyi jelenetek, valós személyekkel
és valós helyeken: „Oldalról éles fény csapott a szemükbe, már a banknál
jártak, három kapualjra az Oktogontól. A villamos eldübörgött mellettük, aztán
lefékezett a zsúfolt járdasziget mellett.” (5) Rövid leírások segítenek az
olvasónak elképzelni ezt a szürke és boldogtalan világot, ahol még a
miniszterek is az országból kivezető menekülő utakat keresik, és ahol a
törvényszegő munkásokat csak áthelyezik, de már nem ölhetik meg, mert fogy a
munkaerő. Mindenki éhes, mindenki fél és mindenki menekülni akar. Nem idegenek
számunkra az érzések, melyek cselekvésre ösztönzik a főszereplőket. A valóság a
kulcs abban, hogy az olvasó belehelyezze magát a történetbe, akárcsak Atwood a
saját disztópikus hímsoviniszta világában. Az teszi egyedivé ezt a kötetet,
hogy az író csak is valós elemekkel dolgozik, ezek mellé nem épít be fantáziát
és fikciót. Az összes novellára jellemző ez a hihetőség, leszámítva talán a Végkezelés címűt, melyben Valkai Lajos
miniszter urat fiatalító kúrának vetik alá. Ebben a novellában az olvasó
megáll, és megkérdőjelezi, amit olvasott. Vajon a szereplő is csak képzelte,
ami történt? „Valkai ernyedten mosolygott válaszul. A nő odahozta a ruháit, és
amikor látta, hogy egyedül nem boldogul, sorban ráadta a trikót, az inget és a
gatyát. Zoknihúzás közben Valkai csiklandósan felnevetett” (50), gyerekes
viselkedése még nem jelenti, hogy a beavatkozás sikeres volt, vagyis, hogy
valóban egy olyan jövőben élnek a szereplők, ahol lehetséges embereket
fiatalítani. Ez a novella kilóg a többi közül, ugyanis a maga formájában a
lehetetlent írja le. Ugyanakkor az olvasó az egész kötetet lehetetlennek titulálhatja,
hiszen sosem jut senkinek sem az eszébe, hogy demokratikus politikai
rendszerrel rendelkező ország valaha egy diktatórikus rémálommá válhat.
E fejezetnek
köszönhetően a kötet felkerülhet a disztópikus science fiction regények hosszú
listájára. A Galaktika magazin az
antiutópikus világokkal foglalkozó nagy sikerekről így ír: „A regények
általában az »ami elromolhat, az is el is romlik« elven működtek, illetve semmi
pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról.”[4] Ez a leírás A számozottakról is elmondható, elvégre
az egyetlen pozitívum a könyvben az, amikor végre egy anya és a lánya képes
Németországba eljutni, bár azt az utat sem élik túl mind a ketten. A
disztópikus science fiction regények többsége olyan képet mutat be, amely
figyelemfelkeltésként egy biztosan bekövetkezendő jövőre utal. Az embereknek be
kell látniuk, hogy cselekedeteikkel már előkészítenek egy jövőt, amelyet a
következő generációknak kell majd megélnie.[5] A legelső novella is
feldolgozza, hogy a szereplők alig tudják felidézni a fokozatait annak, ahogyan
a világuk olyan lett, amilyen, ezzel alátámasztva, hogy a jelen is már rég a
múlté.
A mi jelenünk,
pontosabban a felfogásunk a jelenről, befurakodik a kötetbe a címadó Számozottak című novellában, ahol katonák
fegyverrel őrködnek a határnál. Senki nem menekülhet az országból, senki se
jöhet be, és aki megpróbálja, arra rálőnek. Az elmúlt két évben fokozódott a
helyzet a határon, ez az első dolog, amire gondol az olvasó, de az író óvatosan
lépeget a meglévő határokon és az utalásokon sosem lép túl. A halállal járó
horror pár mondattal jelenik meg a novellákban: „Iván már megelőzte, az
egyetlen ott fekvő test mellett állt. Egy fiatal nő volt az is, hosszú,
vörösbarna haja fennakadt a fűszálakon, a szétlőtt arc fölött zászlóként
csüngtek a tincsei. Iván előregörnyedt, mintha le akart volna hajolni a nőért,
de félúton meggondolta volna magát.” (68) A munka elvégzése csakis
úgy lehetséges, ha saját maguknak hazudnak: „Ez itt senki se” (69), mondogatják
maguknak mikor a halott testek között sétálnak, miután sikeresen megállítják az
emberszállító kamionokat.
Molnár T. Eszter
könyvében a belvárosban, a minisztériumban dolgozó egyedülálló anyuka az Éhes Város című novellában, a vidéken, a
földeken dolgozó nők A Szüretben, az
iskolában a gyerekek a No. 24-ben, a
határon őrködő katonák, az orvos és a felesége a záró, Az Elsötétítés című novellában is megérzik a nyomor szagát. A kötet
nem túl hosszú, de annál hatásosabb. Rövid és célratörő betekintések mások
valóságába, aminek már a gondolata is csak rémálom az olvasó számára. A
novellák sosem vesztik el komolyságukat, és az olvasó pár órára eltévedhet
ebben az ijesztő világban, ahol mindenkinek a napjai meg vannak számlálva.
A kötet persze nem
tökéletes: több apróság is megakaszthatja az olvasót. Először is egy novella, a
Láthatatlanok, kilóg a többi közül. A
főszereplőnk cselekedete nem követhető olyan egyenesen, mint a többi
történetben. Talán a cím utal arra, hogy ez csak egy azokból a
háttértörténetekből, amelyek direkt nem kerültek részletes kidolgozásra, hiszen
teljesen láthatatlanok maradnak a karakterek, és semmilyen későbbi utalás
nincsen rájuk. Viszont, éppen az utalások miatt érezhető, hogy az ember nem
mindig képes teljesen elmélyülni a rövid elbeszélésekben. Ezek az apró képek
kötik össze a novellákat, amitől a novellafüzér mint megnevezés a kötetre
lehetséges, de sajnos oka lehet irritációnak: az olvasó inkább jeleket és
kapcsolatokat keres ahelyett, hogy a könyv igazi súlyát képes lenne átélni.
Végső soron szubjektív kérdés, hogy hozzáad az olvasásélményhez, vagy éppen
elvesz belőle. Végül,
talán a legnagyobb probléma a könyvvel, hogy akármennyire is horrorisztikus a
gondolata, hogy ebben a disztópiában élnek a főszereplők vagy mi olvasók, mégis
túl rövid.
Molnár T. Eszter A
számozottakja kiemelkedik a disztópiák közül, amennyiben nem a fantázia felől
közelíti meg a világot, nem teljes egészében fikció. Emellett megmozgatja,
nyomozásra hívja az olvasót, hogy újraolvassa és a kis, képszerű történetek
közös elemeit kutassa, miközben próbálja megfejteni a több potenciális jelentéssel
is bíró címet, amely az élőket és a halottakat egyaránt megpecsételi a kötetben.
[1] Balajthy
Ágnes: 2017 Kultpróza kötetei (Top 10), KULTer.hu, 2018. Jan. 12.,
elérhető: kulter.hu/2018/01/2017-kult-prozakotetei-top-10/.
[2] Tara
Abell et al.: 100 Great Works OF Dystopian Fiction, Vulture, 2017. Aug.
17., elérhető: www.vulture.com/article/best-dystopian-books.html.
[3] Molnár
T. Eszter: A Számozottak,
JAK+PRAE.HU, Budapest, 2017, 6–7. A továbbiakban az oldalszámokat a főszövegben
zárójelek közt adom meg.
[4] CJCORE, Disztópia a 21.
században, Galaktika, 2016. Febr. 28., elérhető:
galaktika.hu/disztopia-a-21-szazadban/.
[5] Uo.
No comments:
Post a Comment