Kortárs magyar próza órámra egy könyv kritikát kellett írnom és egy olyan könyvet választottam, amiről rendkívül keveset írtak pedig egy remek mű szerintem, és ez nem más, mint Molnár T. Eszter A Számozottak című novella füzér kötete. Nagyon sok kritikát kaptam én is erre az írásomra, de szerintem ha már olvastátok a kötetet, vagy nektek is egy órára kell, akkor segíteni fog nektek ez a pár sor, amit írtam.
_ _ _ _ _
Molnár
T. Eszter új regényében mindannyiunk napjai meg vannak számozva
„Többen is
hangsúlyozták már azt, hogy 2017 a disztópiák éve”, írja Balajthy Ágnes a
KULTér.hu egyik könyvajánló cikkében, és egyet kell vele értenem, hiszen
Margaret Atwood A Szolgálólány Meséje
című könyvének sorozatként való adaptációja rendkívül nagy sikert aratott,
ezzel a könyvet is újra a best-seller listák élére emelve. De nem csak a
kanadai írónő regénye került fel a polcra, az utóbbi két évben híressé vált
disztópiák közé tartozik a Velünk Van Az
Erő Naomi Aldermantól, a már fordítás alatt lévő American War Omar El Akkadtól (2017) és a Void Star Zachary Masontől (2016) Molnár T. Eszter kötete, A számozottak, szintén egy antiutópikus
világot tár az olvasó elé, csakhogy az a világ nem más, mint Magyarország egy
nem is olyan messzi jövőben. A kötet tizenkét novellából áll, de kisebb elemek,
hol a háttér, hol a szereplők nevei, összekötik a cselekményeket. A történet
egy szóban a túlélésről szól, és annak szinte lehetetlen körülményeiről.
„Megpróbált visszaemlékezni, mikor látott
utoljára barackot. Olyan észrevétlenül adta meg magát a nélkülözésnek, hogy
alig tudta meghatározni a fokozatokat, melyek mentén egyre nehezebbé vált az
élet.” Az első novella már
rávezeti az olvasót arra, hogy valami nincsen rendben, a világ drasztikusan
megváltozott: lassan és mindenki szeme láttára. A tehetetlenség, amelyet a
szereplők átélnek, miután szembe kell nézniük az új világgal, hátborzongató.
„Hülye vagy. Semmi sem történik velünk, Kata. Semmi, érted? Minden másokkal
történik. Ezt jegyezd meg.” (13) Iván, egy a néhány szereplő közül, aki
visszatér különböző novellákban. Füvezéssel enyhíti a fájdalmat, ugyanis az a
munkája, hogy a határon fegyverrel állítsa meg a menekülő embertömegeket.
Olyasmi, amit sosem visz haza, valami, aminek a fájdalmát kizárólag a
tagadással tudja feldolgozni. Nem ő az egyetlen. Van, aki iszik, van, aki csak
a testi örömökkel enyhíti a fájdalmat, és olyan is, aki az érzéseit papírra
veti, aztán rögvest tűzbe dobja. A külső narrátor bevezet minket a szereplők
gondolataiba, de mindig megtart egyfajta távolságot, mintha lenne olyan, amire
gondolni sem szabad. Az író így a szereplőket megfosztja a remény
lehetőségétől.
Molnár T. Eszter
legnagyobb fegyvere az egyszerűség. Villanásnyi jelenetek, valós személyekkel
és valós helyeken: „Oldalról éles fény csapott a szemükbe, már a banknál
jártak, három kapualjra az Oktogontól. A villamos eldübörgött mellettük, aztán
lefékezett a zsúfolt járdasziget mellett.” (5) Rövid leírások segítenek az
olvasónak elképzelni ezt a szürke és boldogtalan világot, ahol még a
miniszterek is az országból kivezető menekülő utakat keresik, és ahol a
törvényszegő munkásokat csak áthelyezik, de már nem ölhetik meg, mert fogy a
munkaerő. Mindenki éhes, mindenki fél és mindenki menekülni akar. Nem idegenek
számunkra az érzések, melyek cselekvésre ösztönzik a főszereplőket. A valóság a
kulcs abban, hogy az olvasó belehelyezze magát a történetbe, akárcsak Atwood a
saját disztópikus hímsoviniszta világában. Az teszi egyedivé ezt a kötetet,
hogy az író csak is valós elemekkel dolgozik, ezek mellé nem épít be fantáziát
és fikciót. Az összes novellára jellemző ez a hihetőség, leszámítva talán a Végkezelés címűt, melyben Valkai Lajos
miniszter urat fiatalító kúrának vetik alá. Ebben a novellában az olvasó
megáll, és megkérdőjelezi, amit olvasott. Vajon a szereplő is csak képzelte,
ami történt? „Valkai ernyedten mosolygott válaszul. A nő odahozta a ruháit, és
amikor látta, hogy egyedül nem boldogul, sorban ráadta a trikót, az inget és a
gatyát. Zoknihúzás közben Valkai csiklandósan felnevetett” (50), gyerekes
viselkedése még nem jelenti, hogy a beavatkozás sikeres volt, vagyis, hogy
valóban egy olyan jövőben élnek a szereplők, ahol lehetséges embereket
fiatalítani. Ez a novella kilóg a többi közül, ugyanis a maga formájában a
lehetetlent írja le. Ugyanakkor az olvasó az egész kötetet lehetetlennek titulálhatja,
hiszen sosem jut senkinek sem az eszébe, hogy demokratikus politikai
rendszerrel rendelkező ország valaha egy diktatórikus rémálommá válhat.
E fejezetnek
köszönhetően a kötet felkerülhet a disztópikus science fiction regények hosszú
listájára. A Galaktika magazin az
antiutópikus világokkal foglalkozó nagy sikerekről így ír: „A regények
általában az »ami elromolhat, az is el is romlik« elven működtek, illetve semmi
pozitívumot nem tudtak felmutatni a későbbi földi, összetett világról.” Ez a leírás A számozottakról is elmondható, elvégre
az egyetlen pozitívum a könyvben az, amikor végre egy anya és a lánya képes
Németországba eljutni, bár azt az utat sem élik túl mind a ketten. A
disztópikus science fiction regények többsége olyan képet mutat be, amely
figyelemfelkeltésként egy biztosan bekövetkezendő jövőre utal. Az embereknek be
kell látniuk, hogy cselekedeteikkel már előkészítenek egy jövőt, amelyet a
következő generációknak kell majd megélnie. A legelső novella is
feldolgozza, hogy a szereplők alig tudják felidézni a fokozatait annak, ahogyan
a világuk olyan lett, amilyen, ezzel alátámasztva, hogy a jelen is már rég a
múlté.
A mi jelenünk,
pontosabban a felfogásunk a jelenről, befurakodik a kötetbe a címadó Számozottak című novellában, ahol katonák
fegyverrel őrködnek a határnál. Senki nem menekülhet az országból, senki se
jöhet be, és aki megpróbálja, arra rálőnek. Az elmúlt két évben fokozódott a
helyzet a határon, ez az első dolog, amire gondol az olvasó, de az író óvatosan
lépeget a meglévő határokon és az utalásokon sosem lép túl. A halállal járó
horror pár mondattal jelenik meg a novellákban: „Iván már megelőzte, az
egyetlen ott fekvő test mellett állt. Egy fiatal nő volt az is, hosszú,
vörösbarna haja fennakadt a fűszálakon, a szétlőtt arc fölött zászlóként
csüngtek a tincsei. Iván előregörnyedt, mintha le akart volna hajolni a nőért,
de félúton meggondolta volna magát.” A munka elvégzése csakis
úgy lehetséges, ha saját maguknak hazudnak: „Ez itt senki se” (69), mondogatják
maguknak mikor a halott testek között sétálnak, miután sikeresen megállítják az
emberszállító kamionokat.
Molnár T. Eszter
könyvében a belvárosban, a minisztériumban dolgozó egyedülálló anyuka az Éhes Város című novellában, a vidéken, a
földeken dolgozó nők A Szüretben, az
iskolában a gyerekek a No. 24-ben, a
határon őrködő katonák, az orvos és a felesége a záró, Az Elsötétítés című novellában is megérzik a nyomor szagát. A kötet
nem túl hosszú, de annál hatásosabb. Rövid és célratörő betekintések mások
valóságába, aminek már a gondolata is csak rémálom az olvasó számára. A
novellák sosem vesztik el komolyságukat, és az olvasó pár órára eltévedhet
ebben az ijesztő világban, ahol mindenkinek a napjai meg vannak számlálva.
A kötet persze nem
tökéletes: több apróság is megakaszthatja az olvasót. Először is egy novella, a
Láthatatlanok, kilóg a többi közül. A
főszereplőnk cselekedete nem követhető olyan egyenesen, mint a többi
történetben. Talán a cím utal arra, hogy ez csak egy azokból a
háttértörténetekből, amelyek direkt nem kerültek részletes kidolgozásra, hiszen
teljesen láthatatlanok maradnak a karakterek, és semmilyen későbbi utalás
nincsen rájuk. Viszont, éppen az utalások miatt érezhető, hogy az ember nem
mindig képes teljesen elmélyülni a rövid elbeszélésekben. Ezek az apró képek
kötik össze a novellákat, amitől a novellafüzér mint megnevezés a kötetre
lehetséges, de sajnos oka lehet irritációnak: az olvasó inkább jeleket és
kapcsolatokat keres ahelyett, hogy a könyv igazi súlyát képes lenne átélni.
Végső soron szubjektív kérdés, hogy hozzáad az olvasásélményhez, vagy éppen
elvesz belőle. Végül,
talán a legnagyobb probléma a könyvvel, hogy akármennyire is horrorisztikus a
gondolata, hogy ebben a disztópiában élnek a főszereplők vagy mi olvasók, mégis
túl rövid.
Molnár T. Eszter A
számozottakja kiemelkedik a disztópiák közül, amennyiben nem a fantázia felől
közelíti meg a világot, nem teljes egészében fikció. Emellett megmozgatja,
nyomozásra hívja az olvasót, hogy újraolvassa és a kis, képszerű történetek
közös elemeit kutassa, miközben próbálja megfejteni a több potenciális jelentéssel
is bíró címet, amely az élőket és a halottakat egyaránt megpecsételi a kötetben.
