Blogger: Miért lepődünk meg azon, hogy ki mit rak ki facebook-ra?

People like to be surprised by what youngsters post on facebook and this has always baffled me... I mean, there are clear psychological reasons for these, all it takes is to make that extra effort to understand. Most important thing is not to underestimate a call for help. In regards I wrote a small entry on the possible pedagogy and psychology behind one's use of social forums. If you are interested in the topic comment please and I'd be glad to share my thoughts with you in English!

_ _ _ _ _ 

Pedagógia, kommunikáció és gondolatok egyvelege található ebben a posztban, óvatosan az olvasással, eltérő véleményeket pedig örömmel fogadok, a téma ugyanis nagyon izgat, és következtetéseim észrevételek nem pedig kőbe vésett szabályok!

Pár hónapja felmérést végzek a saját facebook posztjaimon. A jól ismert „Memories of facebook” opció alatt mindig visszanézem miket raktam ki és be kell vallanom, hogy néha magamat is meglepem [vissza mennék és megfognám a kezemet, hogy nem kell…]. Most már lassan tíz éve használom ezt a fórumot és sok minden változott maga a funkciót illetően, de egy valami nem: a pszichológia a felhasználók mögött.

Nincsen kérdés afelől, hogy az emberek, hát… fogalmazzuk át, a fiatalok sokszor figyelem felhívás gyanánt írnak ki dolgokat: „Utálok mindenkit”, „Elegem van mindenből”, „Tudtam, hogy benned is csak csalódni fogok”, „Kösz mindenkinek a semmit!”, „Bárcsak soha ne ismertelek volna meg!” és hasonlóak (azonnal mindenkinek már be is ugrott valaki, akire jó ez a lista). Szerencsére sokan tényleg csak figyelemre vágynak és nem pedig valami butaságot terveznek. Szeretnék mind a kettőről beszélni.

Két évvel ezelőtt volt egy pedagógia órámon egy csoporttársam, aki akkor egy óvodában angolt tanított mesélte, hogy egyik nap egy kisfiú feltette a kezét és azt mondta „Csak el akartam mesélni, hogy tegnap megsimogattam egy kiscicát”. Mind elmosolyodtunk és erre a csoporttársam azt mondta, hogy hálás, hogy ő tanítja őket, mert vannak kollégái, akik nem hallgatták volna meg. Ez rendkívül mély nyomott hagyott bennem. Ha belegondolunk számtalanszor hallunk olyan történetet, ahol a szülők és a tanárok egymás közt passzolgatják a felelősséget és mindig valaki más tehet arról, hogy éppen mi a baj a gyerekkel (fogadóórákat nem kívánok senkinek...). Az én kérdésem az lenne, hogy vajon minden családban van-e valaki, aki veszi a fáradtságot arra, hogy megkérdezze a gyereket, hogy „Hogy vagy?”. Ha ebből a szempontból nézzük… feltenném a kérdést, hogy meglepő, hogy valaki figyelem felhívó posztokkal bombázza az egyetlen fórumot, ahol azt gondolja, hogy majd valaki végre felfigyel rá, és talán még vissza is kérdez, hogy minden oké?

Ugorjunk pár évet, pontosan a gimnázium utolsó évére. Tudni kell, ha ez valakinek meglepetés lenne, de én olyan vagyok, aki nagyon sok mindent magára vesz. Erre remek példák azok, amikor a tanárok számtalan beszédet tartanak arról, hogy az osztály miatt nem haladunk, és mi vagyunk a legrosszabbak az egész iskolában, és bezzeg ez meg az… ebből sok bevált módszer, hogy jobb eredményeket váltsunk ki. Sok embernél, például a hiper-versengő Amerikai kultúrákban még sikeres is: Megmondom neked, hogy egy mekkora vesztes vagy és majd be akarod nekem bizonyítani, hogy nincsen igazam. Nem tudom hány ilyen tanárom volt. De a magyaroknál ez nem mindig eredményes… Nekem egy olyan kérdésem lenne, hogy miért része az óratervnek a „Úristen de le vagyunk maradva!” és a „Nem fogunk végezni az érettségéig”, majd különböző formáiban tudatni a diákokkal, hogy erről ők tehetnek. Mert ha jól számolom, a 45 percből 3 telhetne azzal, hogy tanulunk és kihagyjuk ezt a beszédet. Helyette meg a hét mindennapján, minden tanártól, minden tárgyban megtudhattam, hogy le vagyunk maradva és erről én tehetek. Jó, az egész osztály, de mondom, magamra veszek mindent. Akkoriban még sokkal jobban, mint most. De a legerősebb hátulütője ennek az volt, hogy elültették fejünkbe, hogy semmire nincsen idő, főleg nem a mi gondolatainkra, szóval azt így ne is akarjuk megosztani. Az osztályfőnöki óra is csak azzal telt, hogy „Jaj mennyi minden van!” … remek. Mikor állunk meg és beszélünk? Semmikor. 

Le kell nyelni. Olyannyira, hogyha volt kérdésed a második világháborút illetően azt is csak az óra végén, mert muszáj még aznap befejezni azt az oldalt. Az ember belefárad. Megunja, hogy le van csapva. „Jaj volt egy kérdésed, majd következő órán azzal kezdjük, jó?” Vagy nem. Megunja, hogy meg akarja érteni a dolgokat, de lassabban megy neki és ezért a tanár félre teszi. Őrlődik, gyülemlik benne a feszültség, és haza megy, és ott van egy üres fal, ami sosem mondja neki, hogy „Ne most!”, sosem mondja neki hogy „Erre most nincsen idő…”, sőt, megkérdezi tőled, hogy „Min gondolkozol?”, ki ne használná ki ezt a lehetőséget?

Igen, figyelem felhívásra van. De nem tudok senkit sem hibáztatni azért, mert azt szeretné érezni, hogy egy kicsit figyelnek rá, főleg ha olyan közegben van, ahol azt érzi, hogy nem hallgatják meg. 

Legkedvesebb barátom írta blogjára pár napja, a következő kedves mondatot: „A munkaidőm mindössze körülbelül hatvan százalékát töltöm az óráim megtartásával. A maradék időben zenélünk, sétálunk, tervezünk, játszunk, és ami a legfontosabb, beszélgetünk. Bármiről.” Ebből a mondatból azonnal kiderül, hogy nem állami iskoláról van szó, ami magában szomorú, hogy ezt ennyiből tudja az olvasó. Viszont örömmel látom, hogy egy pályakezdő már megfejtette azt a fontos dolgot, amiről az egész bejegyzésem szólna, azaz, ha a diák beszélni akar, akkor igenis meg kell hallgatni.

Mérföldnyi különbséget érzékelek aközött, hogy miket tettem én ki a facebookra gimis koromban és mit rakok ki most. A különbség, hogy most van kivel beszélnem. Olyan barátok és közeg, ahol biztonságban érzem magam. Ahol nem elég, hogy megkérdezik, hogy mi újság de meg is hallgatják.

Ezek után ülök egy egyetemi órán és már nem tudok megakadni azon, hogy a csoporttársaim nem szólalnak meg. Nem tudom őket hibáztatni, azért mert félnek, hogy rosszat mondanak. Hogy félnek, hogy az ő gondolatuk téves vagy kritikára ad lehetőséget. Lehet, hogy haza megy és a facebook-on kiírja, hogy imádta azt a filozofikus olvasmányt, de, amikor a tanár felteszi a kérdést, hogy kinek tetszett nem fog megszólalni. Ez szomorú, de ezzel egy időben, látjuk is az okát. A dolgok mögött mindig van valami. Ezért is teszem fel azt a kérdést, hogy miért lepődünk még meg bármin is, amit valaki kitesz facebook-ra? [Persze van az a 10% is, akiket egyenesen nem érdekli mi van az órán, de az egy másik eset.] Volt ugyanis olyan csoporttársam, akivel 10-15 percekig vitatkoztunk egy olvasmányról, aztán meg sem szólalt órán. Ilyenkor nem tudok nem tudomást venni arról, hogy a tanár jelenléte valami mást vált ki sok emberből. 

Látható, hogy inkább tanárokról és iskolai esetekről mesélek. Az egyik oka annak, hogy senkinek a szüleiről nem akarok vagy tudok véleményt mondani! Nem ismerek mindenkit és az én posztjaimból sem derül ki sok a rokonaimról, hát hogyan jönnék én ahhoz, hogy valakiről ezek alapján építsek fel egy profilt? És mielőtt bárki leszólna, nem is a tanárokat hibáztatom. A nyomás rajtuk is van, csak azt tovább adják, sokszor tudatlanul. Egyetemre kellett eljutnom, hogy rájöjjek, hogy sok tárgyból nem rossz tanárjaim voltak, hanem, ahogyan tőlük el van várva, hogy tanítsanak – mondjuk a tankönyv felépítése miatt – az, ami egyszerűen rossz. Ennek ellenére jó mozdulat bárkivel közölni, hogy nincsen idő a kérdéseire? Nem. Sok megoldást tudnék ajánlani az órarend összeállításától kezdve az iskolák működésén keresztül, de nem akarok. Nem azért vagyok itt, hogy reformáljam a magyar oktatást, hanem mert sok dolgot meg akarok érteni. Ebben a percben idősebb vagyok, mint sok pályakezdő tanárom volt és nem vagyok dühös, nem, sok kérdést azért is teszek fel mert meg akarok érteni dolgokat. És én, ha lehet, tanulni akarok ezekből, még egy olyan apróságból is, hogy ki milyen dalt tesz ki.

Emlékszem egy kedves barátnőmtől chat-en beszélgettünk és megkérdeztem tőle, hogy jól van? Visszakérdezett, hogy miből gondolom, hogy nem? Annyit mondtam neki, hogy látom, hogy kevesebb szóval reagál és minden végére tesz pontot. Máskor nem veszi a fáradtságot arra, hogy pontot tegyen. Meg volt lepődve, hogy ennyiből felfigyeltem rá és igen, valóban nincsen jó kedve, köszöni, hogy megkérdeztem. 

Ez a kis bejegyzést azért akartam írni, mert azt szeretném, hogy legközelebb mindenki álljon meg és kérdezze meg magától, ha egy figyelem felhívó, kirívó, akár idegesítő posztot lát a facebook-on, hogy miért? Nem megoldás, ha nagynéni felhívja az anyukát, hogy látta, hogy a Sárika miket rak ki… garantálom, hogy Sárika tökéletes tudja, hol van a blokkoló opció! És nem is megoldás lenézni valakit érte, közölni, hogy hülye gyerek mit tudsz te az életről, csak 14 éves vagy… És miért? Mert ezek között van valaki, aki őszintén kiállt. Aki őszintén segítséget akar, és nem tudja azt hogyan kell rendesen. Lesz ott valaki, akitől tényleg meg kell kérdezni, hogy minden rendben van-e mert butaságot követhet el és aztán nézhetünk, hogy ott voltak a jelek… Később mindenki sokkal okosabb hírtelen.

Miért a facebook? A többféle pletyka ellenére, hogy mennyire elhalóban van, azért még eléggé aktívnak látom rajta a felhasználók többségét. Nem is beszélve arról, hogy ez az a fórum ahol majdnem minden korban megfordulnak felhasználók (biztosan vannak nagymamák tumblr-ön, de én egyelőre nem találtam meg őket!). És ha bárki veszi is a fáradtságot észreveheti, hogy mindenkinek van egy módszere arra, ahogyan használja. Van, aki a falára fel sem megy, csak a telefonját a messenger programban válaszol. Vannak, akik a munka vége előtt be sem lépnek. Van, aki csak a kedvenc játékában elért pontokat osztja meg és, aki csak zene megosztására használja. Ami nekem mindig szemet szúr azaz, ha valaki az üzenetválaszolásban eltér a megszokottól. Ha valaki tudom, hogy 48 órán belül nem ír, nem lepődök meg, ha később jön a válasz, ugyanígy ha valaki, aki viszont naponta többször reagál majd négy napig rá se néz megijeszt. Bármi történhet persze, onnantól, hogy a telefonja a WCbe bele esett egészen odáig, hogy alszik négy napja mert elege van a világból de Én akkor is megállok egy percre. Félek, hogy ezt kevesen teszik, főleg ha olyanról van szó, aki nem áll közel hozzánk, de ha a mai technológia megengedi nekünk, hogy tudjunk közel bárkivel bármikor beszélni bármiről, akkor azt néha használjuk ki ha aggodalomra okot adnak.

Mindenki arra használja a facebook-ot, amire szeretné. Senkinek nincsen joga azt minősíteni vagy megszabni. Nem tudom hányszor kaptam meg, hogy miket rakok ki… Az, hogy én valamit viccesnek találok és meg akarom osztani a sok barátommal, akik tudom, hogy szintén jót nevethetnek, ahhoz nem kell Freud. De van igenis olyan, ami elvárja, hogy megálljunk és gondolkozzunk el egy kicsit. Okokat meg nem kell megérteni, ugyanis sokszor nem is leszünk képesek, sőt, a fiatal maga eldöntheti, hogy úgy sem fogja megérteni őt senki… de. De arra, hogy rákérdeztünk valamire abba még nem halt bele senki!