Blogger: Személyes/Personale

This is an entry about why I limit the personal entries and why I prefer to post my poems instead and write movie reviews. Which are also, in a way very personal when you think about it... nonetheless, this entry is more for those Hungarian and Italian friends of mine with whom I already had this discussion. Not to mention, that this entry is super personal as it is directed to a couple of friends of mine in particular! If you care to know more, leave me a comment!
Vai giú per la versione italiana.

Nagyon sok ismerősöm érdeklődött már az iránt, hogy a blogomat miért nem személyes írásokra használom. Ha őszinte akarok lenni, szerintem az, hogy leírom a véleményem filmekről, könyvekről, musicalekről és fotóimat meg videóimat osztom meg a világgal, annál személyesebb nem lehet valaki... és, amit az iskolámról írtam? Az is vélemény, nem propaganda. De ennek ellenére szívesen adok választ a barátaim kérdésére. 
Ha személyes gondolataimat írnám meg, akkor arról kéne írnom, hogy mivel töltöm a mindennapjaimat. Az annyit takarna, hogy alszom, az egyetemen vagyok, majd alszom. Eddig nagyon érdekes, ugye?
Ha személyes lennék, akkor írnom kéne a barátaimról. És ha írnék a barátaimról akkor el kéne mondanom, hogy azt kívánom, hogy ne kelljen a legjobb barátomnak könyörögni, ha szeretném, hogy nálam töltse az éjszakát. Azt kívánom, hogy a legjobb barátomat ne kelljen emlékeztetni, hogy adjon nekem karácsonyi ajándékot. Azt kívánom, hogy ne nézzen 10 évesnek a barátnőm, miközben arról beszél nekem, hogy milyen büszke arra a nőre, aki lett belőlem. Azt kívánom, hogy ne csak 4 ember akarjon velem találkozni a 370 facebook ismerősöm közül. Azt kívánom, hogy a 'barátaim' ne forgassák a szemüket, amikor a szívügyeimről akarok velük beszélni.
Azt kívánom, hogy a második családom emlékezzen a szülinapomra. Azt kívánom, hogy az emberek ne találjanak f*szságokat kifogásként, amiért megszakítják velem a kapcsolatot. Azt kívánom, hogy a szeretteim válaszoljanak a leveleimre.
És ha már emberi hibákat említek, azt kívánom, hogy legyen valami haszna vagy értelme annak, hogy állandóan tekintettel vagyok mindenre és mindenkire. Hogy elnyomom az akaratom és vágyaim mások érzései miatt. De végső soron csak azt kívánom, hogy ne érezzem magam rosszul, amikor nem csináltam semmi rosszat.

Látok egy képet az Eiffel toronyról, és oda vagyok mennyi mindenre képesek az emberek. Egy épitmény, ami ennyire óriási, konkrétan mágikus és csodálatos. Ha belegondolok, hogy rondának találták régen, nem is tudom elhinni. Remeg a térdem, amikor meglátom, sétálok, és benézek egy utcán és ott van. Elfelejthetetlen látvány, szószerint elvette a lélegzetem. A torony összmagassága 322 m, ebből maga a torony 300 m, rászerelve 22 m-re magasodik egy tévé-adóantenna. Négyzetalapú, 1,6 ha alapterületű, 10 100 tonna tömegű, 12 000 acéldarabból, csavarozással állították össze, átmeneti jelleggel. Évente kb. 10 tonna festék kell felülete karbantartásához. Nem akarnám ismételni magam, de valóban hihetetlen. Még most is előttem van, amikor hagytuk el a várost a buszal és még mindig láttam a torony tetejét, ahogyan kiemelkedett minden épület közül. 
Én mind az, amit eddig fel tudok mutatni az életemből, az ez a blog. Tele kezdő véletlenül jól sikerült fotókkal, amatőr videókkal és véleményekről, amik senkit sem érdekelnek. 
Ezért nem írok személyes dolgokról, mert akkor valahányszor feljövök, hogy posztoljak egy új munkát, ez a bejegyzés emlékeztetne minden rosszra, és azt nem szeretném. Ha már ez az egy dolog, amire büszke lehetek, akkor nem fogom baromságokkal megtölteni.
És ezért nem akarok személyes és nem munkáról szóló bejegyzések szerzője lenni.
Nem akarom sajnáltatni magam, mert akkor a fejemhez vághatják, hogy szerencsés vagyok másokkal ellentétben, és ezt tudom. De mindenki tudja, hogy a legfontosabb probléma az a saját problémád és örülnék, ha tudnánk a különbséget az olyan szituációk között, ahol üvöltve le kell cseszni valakit vagy csak átölelni és megérteni, hogy arra volt szüksége, hogy beszélhessen veled. Ne akarjunk beszélni csak azért mert félünk a csendtől, mert hülyeséget mondhatunk.

http://andrewastonishing.deviantart.com/

Tanti dei miei conoscenti mi hanno giá chiesto perché non scrivo di cose piú collegate a me. Piú personali. Ma ad essere sincera, penso che dividere la mia opinione su film, musical oppure farvi vedere mie foto e video, penso sia un livello abbastanza alto in riguardo al tema "personale". E poi tutto quello che ho scritto sulla mia scuola, pure quello é un'opinione, non una propaganda. Peró ho deciso di rispondere alla domanda lo stesso. 
Se io perderei tempo nel scrivervi di fatti personali, dovrei descrivere le mie giornate. Cioé dormire, andare all'universitá, e poi dormire di nuovo. Molto interessante, vero?
Se fossi personale, dovrei scrivervi dei miei amici. E se scrivessi dei miei amici, dovrei dirvi che non vorrei pregare al mio migliore amico, se voglio che dorma da me. Che non vorrei ricordare il mio amico di comprarmi un f*ttuto regalo di Natale. Non vorrei che la mia amica mi tratasse da ragazzina di 10 anni quando mi parla di quant'é fiera di come sono cresciuta e della donna che sono diventata. Vorrei che dei 370 amici su Facebook non solo 4 vorrebbero spendere del tempo con me. Vorrei che i miei cosidetti amici non facciano facce quando li parlo di affari del cuore.
Vorrei che la mia seconda famiglia si ricordasse del mio compleanno. Vorrei che la gente non si inventasse cazzate se non mi vogliono piú nella loro vita. Vorrei che la gente alla quale tengo, rispondesse alle mie email. 
E se parliamo di errori umani, vorrei che i miei sacrifici in tenere conto le emozioni di tutto e tutti e il continuo sorpresso delle mie emozioni per loro non andasse in vano. Ma piú di tutto non vorrei sentirmi male, quando non ho fatto niente di sbagliato. 
Se vedo una foto della torre Eiffel, mi sorprendo di quanto sia capace l'uomo. Una construzione tanto grande, proprio magico e fantastico. Se penso che all'inizio non lo trovavano bello, quasi non ci credo! Le mie ginocchie tremano quando lo vedo. Passeggio giú su una via ed eccola. É una vista indimenticabile. Ho giá letteralmente perso il respiro. A torre é alta 322 metri, della quale 22 metri é un'attena televisiva. Di base quadrilaterale, dove 1,6 metri, 10.100 tonnellate, 12.000 pezzi di acciaio, sono stati imbullonati tra loro temporaneamente. Ogni anno, su per giú 10 tonnellate di vernice é usata per mantenerla. Ancora vedo davanti a me, quando abbiamo lasciato la cittá col pullman, e lá, tra le case si vedeva la punta della torre alzarsi.

Per me invece, tutto quello che posso mostrarvi nella mia vita é questo blog. Piena di foto dilettanti, stupidi video ed opinioni della quale nessuno é interessato. 
Io non scrivo di affari personali, perché ogni volta che vengo sul blog per diffondere un nuovo lavoro, non voglio essere ricordata di tutto il male. In fondo se questo blog é ció che mi rende fiero, non voglio riempirla di deficienza.
Non vorrei essere l'autore di annotazione che non siano in relazione con lavoro.
Non voglio essere disprezzata, oppure avere gente che si sente male per me, o mi dica che sono piú fortunata di altri, perché tutto questo giá só. Ma sappiamo anche che per ogni persona il problema piú importante é il proprio problema e sarei contenta se la gente saprebbe la differenza tra le situazioni dove c'é bisogno di urlare con me, e quelle dove vorrei solo che mi ascoltassero. Non dovremmo parlare solamente perché abbiamo paura del silenzio, perché potremmo dire stupidaggini.