_ _ _ _
A nyugalom csak 120 Ft
A következő hívás előtt muszáj innom egy kávét. Az emeleten lévő kávéautomatára egy alig ragadó sárga papírral ráírta valaki, hogy „Nem működik”, ezért muszáj lesz lemennem a földszintre. A telefonom sem viszem magammal, csak a bögrém, talán nem dől össze a világ ez a pár perc alatt. A liftnél két másik kolléga hangosan vitatkozott valamiről, nem tudom miről, nem akarok beengedni most zajokat, inkább lementem a lépcsőn, úgy is csak három emelet. Lefele elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen lehetett az első kávéautomata, amit egy irodába bekötöttek. Elképzelem, ahogyan a dolgozó izgatottan sorba álltak, és várták, hogy ez a szürke doboz kidobja nekik az örök élet titkát. Lent a hallban szerencsére senki sem volt, a portás valami horgász magazinba bújt miután rám mosolygott, én meg beálltam a gép elé.
Kávé tejjel, kávé cukorral, kávé tejjel és cukorral, krém cappuccino, hosszúkávé, forró csokoládé, forró víz, és barack- vagy málnalé. Amikor kicsi voltam mindig kértem anyukámtól baracklét, de így felnőttfejjel, csak a kollégáimra gondolva, nem jut eszembe senki, aki valaha benyomta volna valamelyiket abból a két gombból. Egyikünk sem akarna „cukros” italokat fogyasztani, hiszen ez kávé automata, ez egy munkahely, el van várva egy fajta komolyság. De azért a cukor elhagyhatatlan, mert ez a kávé borzasztó ízű. Mielőtt megnyomom a gombot el kell döntenem persze előre, hogy mennyi cukrot is akarok az italomba. Viccesnek találtam mindig, hogy az automata előre tudja, hogy valamennyi cukorra szükség lesz. Ennyi erővel a baracklé szirupot is beletehetné a kávéba, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne. Nem ez a koffein adag tart minket ébren ebben az épületben, hanem a cukor.
Elővettem egy százast, két tízest, és az elsőt egy határozott mozdulattal belöktem a kis résen, megvárom, míg csattan bent, néha visszadobja, és babonából már elhitettem magammal, hogy a csuklómozdulatban van a titok. A tízes máshogyan koppan, az a másodperc alatt, míg célba ér visszafogom a lélegzetem is. A második tízes után visszaveszek a cukorból egy erre kijelölt mínuszjellel, egy is elég, bár talán az automata tudja jobban, és beállított három plusz jelet kellene hagynom, ha iható kávéra vágyok. És most sietnem kell, ha benyomtam a cappuccino gombját csak pár másodpercem van: miután leesett a műanyag pohár azonnal ki kell cserélnem a bögrémre. Régen azt hittem a cukorral kezd a gép, mert mindig annak a kemény műanyag pohárnak aljára ragadt, de csak sosem volt elég meleg a kávé, hogy feloldódjon benne. A poharat a gép szélén lévő papír tartályba visszaejtem, én nem szeretek pazarolni. De beismerem van valami megnyugtató abban, ha a bögrémből ihatom. Otthon érzem magam tőle, és nem az irodában. Beindul a gép, zörög, keresi a rendelésem, és lassan elindul. Pár éve új gépet kaptunk, rendes tejjel, és nem tejporral. Azon az első napon mindenki ivott az automata kávéból. A forró tej még néha habos is, és szeretem látni, ahogyan utána a kávé belecsöpög a bögrémbe. Nem tudnám megmondani mennyi ideig készül a kávé, mert ilyenkor kikapcsolok. Ez az én szünetem. Ez a napnak, azaz egy pillanata, ami rólam szól.
Elfelejtem a tizenhat emailt, amire válaszolnom kell, a négy embert, akit még fel kell hívnom, és hogy a postára kell mennem. Írnom kell féléves önértékelést és amióta rákapott a főnök az online megbeszélésekre úgy érzem mindig néz engem valaki a kamerán. Egy perce állhatok a gép előtt, vagy kettő, de elönt a nyugalom. A legnehezebb döntésem most csak a cukor mennyiség és egy bögre édes tejhabban két barna pötty, ami alatt megbújt az én ízetlen instant kávém.
Egy erős csipogástól magamhoz térek, „Kérjük vegye el az italát!”, követem a gép utasítását és bögrémmel a kezemben visszaindulok a lift felé. De ki tudja, talán később még lejövök egy pohár barackléért.
Kávé tejjel, kávé cukorral, kávé tejjel és cukorral, krém cappuccino, hosszúkávé, forró csokoládé, forró víz, és barack- vagy málnalé. Amikor kicsi voltam mindig kértem anyukámtól baracklét, de így felnőttfejjel, csak a kollégáimra gondolva, nem jut eszembe senki, aki valaha benyomta volna valamelyiket abból a két gombból. Egyikünk sem akarna „cukros” italokat fogyasztani, hiszen ez kávé automata, ez egy munkahely, el van várva egy fajta komolyság. De azért a cukor elhagyhatatlan, mert ez a kávé borzasztó ízű. Mielőtt megnyomom a gombot el kell döntenem persze előre, hogy mennyi cukrot is akarok az italomba. Viccesnek találtam mindig, hogy az automata előre tudja, hogy valamennyi cukorra szükség lesz. Ennyi erővel a baracklé szirupot is beletehetné a kávéba, nem hiszem, hogy bárkinek is feltűnne. Nem ez a koffein adag tart minket ébren ebben az épületben, hanem a cukor.
Elővettem egy százast, két tízest, és az elsőt egy határozott mozdulattal belöktem a kis résen, megvárom, míg csattan bent, néha visszadobja, és babonából már elhitettem magammal, hogy a csuklómozdulatban van a titok. A tízes máshogyan koppan, az a másodperc alatt, míg célba ér visszafogom a lélegzetem is. A második tízes után visszaveszek a cukorból egy erre kijelölt mínuszjellel, egy is elég, bár talán az automata tudja jobban, és beállított három plusz jelet kellene hagynom, ha iható kávéra vágyok. És most sietnem kell, ha benyomtam a cappuccino gombját csak pár másodpercem van: miután leesett a műanyag pohár azonnal ki kell cserélnem a bögrémre. Régen azt hittem a cukorral kezd a gép, mert mindig annak a kemény műanyag pohárnak aljára ragadt, de csak sosem volt elég meleg a kávé, hogy feloldódjon benne. A poharat a gép szélén lévő papír tartályba visszaejtem, én nem szeretek pazarolni. De beismerem van valami megnyugtató abban, ha a bögrémből ihatom. Otthon érzem magam tőle, és nem az irodában. Beindul a gép, zörög, keresi a rendelésem, és lassan elindul. Pár éve új gépet kaptunk, rendes tejjel, és nem tejporral. Azon az első napon mindenki ivott az automata kávéból. A forró tej még néha habos is, és szeretem látni, ahogyan utána a kávé belecsöpög a bögrémbe. Nem tudnám megmondani mennyi ideig készül a kávé, mert ilyenkor kikapcsolok. Ez az én szünetem. Ez a napnak, azaz egy pillanata, ami rólam szól.
Elfelejtem a tizenhat emailt, amire válaszolnom kell, a négy embert, akit még fel kell hívnom, és hogy a postára kell mennem. Írnom kell féléves önértékelést és amióta rákapott a főnök az online megbeszélésekre úgy érzem mindig néz engem valaki a kamerán. Egy perce állhatok a gép előtt, vagy kettő, de elönt a nyugalom. A legnehezebb döntésem most csak a cukor mennyiség és egy bögre édes tejhabban két barna pötty, ami alatt megbújt az én ízetlen instant kávém.
Egy erős csipogástól magamhoz térek, „Kérjük vegye el az italát!”, követem a gép utasítását és bögrémmel a kezemben visszaindulok a lift felé. De ki tudja, talán később még lejövök egy pohár barackléért.
