Blogger: "Ki kellene találnom mit akarok csinálni [az életben]"

… miert mi van, ha nem?

Az elmúlt két hónap nagyon érdekes volt, ugyanis nem egy beszélgetésem volt arról, hogy barátaim szomorúan a tenyerükbe hajtják a fejüket és közlik velem, hogy most már ki kellene találniuk, hogy mit akarnak csinálni életük végéig. 

És tudom, hogy ezek olyan nyomások a kinti világból, amik ránehezedtek a vállainkra és ennek az elkeseredése, hogy az a tempó, azaz irány, amellyel járják saját útjukat nem megfelelő valamiért ellehetetlenít olyan helyzeteket is, amik öröm forrása lehetnek.

Én csúnya lázadó leszek és ellen megyek annak a gondolatnak, hogy ha tudjuk mit akarunk dolgozni életünk végéig, az majd megoldja a problémáinkat.

Persze, mindenki hallja a klisét a fülében, hogy minden rendben lesz, ameddig jól fizető munkád van - de azt nem hallja meg, hogy a jól fizető munka nem feltétlen az, ami boldoggá is tesz minket, tehát a logikus konklúzió: A munka nem a boldogság szinonimája.

Első gondolat az, hogy mindannyian ki akarjuk venni a részünket, letenni valamit, amit büszkén hagyunk majd meg az utókorra. És ezzel semmi baj nincsen, de miért pont a munkában akarjuk megtalálni, azt a valamit? Természetesen az a legkézzelfoghatóbb, és mivel azt a nyomást is megkapjuk, hogy számítson azaz élet, amit élünk ezen a pusztulásba forduló bolygón, persze, hogy azon van a hangsúly, amit a legtöbb ideig fogunk csinálni életünk folyamán. De nem elég a kinti nyomás, magunk is ráteszünk egy lapáttal és ez igenis veszélyes. 

Nézzük például a felsőoktatás problémáját.

Hány szak, hány három éves képzés, hány mesterszak, hány egyetem, hány országban és hány nyelven elérhető ma egy átlag európai érettségizett diáknak? Még akkor is, ha valaki, mint én, hétévesen kitalálja, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz (majd gondoltam meg magam vagy 40x), mégis, hogyan várhatjuk el, hogy valaki elsőre eltalálja, hogy mit akar „csinálni élete végéig”? Én büszke vagyok minden barátomra, aki folytatja a tanulást (bármilyen formában, legyen ez csak önképzés könyvekből otthon), hogy tovább keresse önmagát és azt, ami boldoggá teszi. És pont azért, mert abszurd elvárni bárkitől is, hogy legyen olyan szerencséje, hogy ha megfogta azt az apróságot, amit nem utált a gimiben, és azt választja tovább tanulás gyanánt, hogy akkor az legyen, amit élete végéig csinálnia kell. ÉS ÉLVEZZE IS.

A gimiben viszont van fixen kb 10+ tárgy, ahhoz képest a 100+ szakhoz, amit tanulni lehet felsőoktatásban, mégis hogyan várható el bárkitől is, hogy igazán megtalálja a helyét az első próbálkozásra? Én például angol szakra mentem, ugyanezzel a mentalitással, a gimiben elérték, hogy totálisan hülyén és használhatatlannak érezzem magam, és angolul tudtam, hát mi mást tanulnék? És már a szakon voltam két éve, amikor megtaláltam azt, ami igazán érdekel és ez volt az Amerikanisztika. Nem nyelvi tanárnak szánt engem az ég, és ha arra a két előadásra, ami miatt megtaláltam magam nem tudtam volna bejárni óra ütközés miatt… nem akarom tudni hol lennék most. 

És akkor valaki végig szenvedi a három évet, hiszen valaki üvöltözik vele, hogy diploma nélkül sehova se megy, és a munka, amit lehet, hogy közben megálmodott viszont elérhetetlen marad, mert a diplomája nem elég ahhoz, hogy elkezdhesse… Ezért is hangsúlyozom azt, hogy: 

A munka nem a boldogság szinonimája.

Természetesen jó, ha az embernek örömet okoz, ami a foglaltsága, de ezzel egy időben egy fajta lehetetlen elvárás is tud lenni. Egyrészt, az időbeosztást senki sem választja ki, sem a kollégáit, és a fizetés is mindig vita tárgya… lehet, hogy megtaláltad már azt, ami boldoggá tesz, de lesznek hátul ütői. Kliensek, főnökök, feladatok, csapatépítők, és sorolhatnám még. De mind ez gond nélkül átvészelhető ha arra emlékezteted magad, hogy az életed a munkahelyeden kívül is!!! És pont ezért nem szinonimája a boldogságnak a munka! Keresheted örökre a tökéletes helyet, de szerintem sokkal fontosabb ha összességében hátul ütők ellenére jól érzed magad, mert az ad elég energiát, hogy legyen időd minden másra ha kijöttél a munkahelyedről. Többek között arra is, hogy az álom munkád, amit nem fizet meg a mai világ, azt csinálhasd még hobbiból és keress vele valamennyit, mert ilyenből is sokat ismerek. Az ilyen embereknek is azt mondom, hogy lehet utálni, hogy a kreatív munka nem hoz a konyhára, vagy megtalálni a legjobb módját annak, hogy legyen is bevétel és olyan munka is, ami örömöt okoz. 

Képzelj egy vidéken élő embert. Tegyük fel, hogy bakter. Senkit nem érdekel, hogy mit csinál abban a félóra, egy órában, míg várja a vonatot, míg várja a munkát, és lehet, hogy a legjobb modellező a világon, de nem az a hívatása. Az csak örömöt okoz neki. És Guinness könyvekbe kerülne be, de ki nem szarja le a történetelemben hagyott lenyomatát, ha ő maga élvezi az életét? Én arra az emberre féltékenyebb vagyok, mint arra, aki milliókat keres. És ennek ellenére öröm forrása a munkája, hiszen olyan beosztása van, ami ad időt arra, ami a legboldogabbá teszi a világon.

Utolsónak muszáj megemlítenem, hogy nem az otthonról dolgozó emberekről beszélek, akik saját kis cégüknek a vezetőik. Hiszen, ők megtalálták, azt, ami munka is és boldogság is. De az is veszélyes, ha valaki a saját idejét osztja be, hiszen annál nehezebb egy vonalat tenni a munka és az életünkben minden más között. Ezért is a legfontosabb, mielőtt ilyesmibe kezdünk, azaz önismeret.

És az önismeret olyasmi, amit nem tanítanak sehol a világon. 

Ahhoz, hogy tudd, hogy mit akarsz igazán tanulni, hogy milyen munka helyzetben tudod a legtöbbet kihozni magadból ahhoz el kell fogadnod, hogy az önismeret bőven a gimnázium után kezdődik. Amikor már nem vagy összezárva idiótákkal, akik azt éreztetik veled, hogy soha nem vagy elég, vagy pont azt, hogy a gimnázium az életed kimagasló pontja és több ilyen nem lesz. Az élet, igenis, csak utána kezdődik. Nem is csoda, hogy ott olyan körülmények között vagyunk, ahol nehéz kilátni a burokból, kitalálni, hogy mi legyen utána és ezt sajnos sok ideig visszük magunkkal. 

Én úgy gondolom, hogy az oktatás igenis hibás azért, amiért ritkán tolnak diákok elé önismereti teszteket, amiért nem tanítanak alap pszichológiát, amiért nem mutatják be a szakokat csak 900 oldalas kézikönyvet vágnak hozzánk, amiért nem olyan nyelvvizsgákra készítenek fel, amiket el is fogadnak külföldön, hogy a totálisan felesleges osztályfőnöki órák nem beszélgetéssel telnek és még sorolhatnám órákig...

És ha a nyomás a családból jön, akkor ott is meg kell fogni mindenki kezét és rámutatni arra, hogy mindent megteszünk, de nem csak 3 lehetséges karrier közül lehet a mai világban választani, a munkapiacot nem befolyásoljuk soha, a diploma igenis fontos, de, hogy megszerezzük egyre nehezebb kitételekhez van kötve. És nagyon fontosak azok a hobbijaink, amik a munkán kívül vannak. Soha nem szabad azokat figyelmen kívül hagyni. 

Sajnálom ha ezt mondom, de... lehet, hogy soha nem fogunk történelmet írni, soha nem találjuk meg, amit igazán csinálni fogunk életünk végéig, mert lehet, hogy a személyiségünknek megfelelően olyan opció még nincs is a mai világban. De ez teljesen rendben van. Ne a társadalmi definíciókat nézzük, hanem a saját emberi boldogságunkat. Ha egy buta irodai munkánk van, ami mellett viszont mindenre van időnk, és sosem felejtjük el a dolgokat, amik boldoggá tesznek, annak egyszerűen ELÉGNEK KELL LENNIE... mint annak, hogy honnan adózunk életünk végéig. 

Úgy gondolom, hogy elég nyomás van már rajtunk, nem okos dolog a saját ellenségünknek lenni. És ha a legnagyobb hátul ütője annak, hogy még nem tudjuk mit akarunk csinálni örökre, hogy jobban megismerjünk önmagunkat, az részemről az egyik legjobb kimenetel.
_ _ _ _ _

Két kis filmet is forgattam az évek folyamán, ahol a szereplők pont ezekkel a gondokkal kűzködnek, ha érdekel, itt megtekintheted őket:

• A 23. Oldalon
• Első Lépés